Az az igazság, hogy mint annyi minden mást is, fogyózni is jobb párban. Mert ha az ember egyedül fogyózik, akkor nincs kivel megosztania a keserveit, nincs kinek panaszkodnia, hogy juj, de éhes, nincs kinek eldicsekednie, hogy lekúszott tíz deka, és nincs kivel versengeni sem.
De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy életünk párját kell belerángatni a diétába, sőt. Ugyanis a fogyózás már önmagában is idegileg megterhelő folyamat, na már most, ha két ideges ember járkál le-föl a lakásban a hűtő meg a tévé között, akkor abból előbb-utóbb két dolog következhet: 1.) jól összevesznek, 2.) jól bekajálnak.
Olyasvalakit kell tehát a fogyózáshoz párnak választani, aki vagy nem él velünk egy lakásban, és csak e-mailben, viberen vagy telefonon egyeztetgetjük vele a stratégiát, vagy pedig ott él, de nem jogosult sem a hűtő, sem a sparhelt használatára, ily módon nem tud minket kísértésbe vinni. A javaslatom tehát, hogy fogyózós párnak válasszuk a kutyát. (Vagy a cicát.)
Nekem speciel kutyám van (a fotón is megtekinthető, bár akkor még sudár volt). Tíz évvel ezelőtt Döncinek neveztünk el, bár mára már egy kicsit Buksi is abból az okból, hogy a szomszéd néni, aki a legtöbbet és legszívesebben beszélget a ház többi lakójával, valamiért lebuksizta. Azóta az egész ház úgy tudja, hogy a lakóközösség egyetlen kutyatagja a Buksi névre hallgat. Mondjuk, egyáltalán nem hallgat, de ez semmit nem jelent, mert a Dönci névre se hallgat. Sokkal inkább hallgat például a frigó ajtajának hangjára, a sonkáspapír zörgésének neszére, a kekszes zacskó sercegésére. Ha ilyesmit hall, már szalad is, és szépen leül az ember lába elé, jelezvén, hogy ő egy meglepően szófogadó és okos kis kutya, és ezért jutalomfalatot érdemel. Eleinte nem akartam a semmiért jutalmazni, de az évek során Dönci-Buksi beidomított engem, hogy ha ő a kaja hívószavára megjelenik, akkor én nasit adok neki. Így történt, hogy az amúgy optimálisan 9-11 kilós tibeti terrierből lett egy 16 kilós szőrgombóc.
A szőrgombóc farnehéz, ami azzal jár, hogy csak negyedszerre tudja felvonszolni az ülepét a kanapéra, háromszor meg nagyokat puffanva visszaesik. A régen oly fürge eb mára csak vánszorogva tologatja fel magát a lépcsőn, és a nap nagy részét legszívesebben átalussza (már ha sikerült felmásznia a kanapéra). Mivel a túlsúlya nyilvánvalóan már az egészségét veszélyezteti, egy hajnali órában megvilágosodván rádöbbentem, hogy mostantól vállvetve kell fogyóznunk, mindenki egyért, egy mindenkiért. Le is ültem Döncivel, hogy mit szól az ötletemhez, és nagy lelkesen elmagyaráztam neki, milyen jó is lesz, mikor majd mindketten újra fittek és áramvonalasak leszünk, és mivel én örültem, így ő is örült, és csóválni kezdte a farkát, és összenyalta az orrom, amitől úgy meghatódtam, hogy azonnal adtam neki egy nasit.
Na, erről kell együtt leszoknunk mostantól, mese nincs.
Ha én nem rágcsálok kutyakekszet, akkor ne tegye ő se, hanem inkább irány a kutyafuttató.
(Ilyen egyszerű lenne az egész? Nem, nem az. Legközelebb elmesélem azt is, miért nem.)
Palacsinta @csokibolondoknak
Gyors
Olcsó
Főzés nélül
Maradékból
